Életének 81. évében elhunyt Dévény Anna gyógytornász, művészi torna szakedző, a mozgásrehabilitációs Dévény-módszer kidolgozója – közölte hétfőn a nevét viselő alapítvány. A Családháló az öt évvel ezelőtt vele készített interjú legfontosabb részleteinek felidézésével emlékszik meg róla.

Dévény Anna 1957-ben diplomázott a Testnevelési Főiskolán, majd a neurológiai klinikán dolgozott gyógytornászként, közben művészi tornát tanított. Ő dolgozta ki azt az ún. Dévény speciális manuális technika – gimnasztika módszert (DSGM), amellyel a mozgássérült gyermekeknél és felnőtteknél is kimagasló eredményeket értek el. 1996 óta speciális tréningeket tartott a Magyar Nemzeti Balett művészeinek is.

Tevékenységéért 2003-ban Batthyány-Strattmann László-díjat, 2010-ben Prima Primissima Díjat kapott. 2014-ben a Magyar Érdemrend középkereszt (polgári tagozat) kitüntetését vehette át. 2017-ben a Magyar Örökség Díjat is kiérdemelte a Dévény-módszer, amely két éve az Egészségbiztosítási Alap terhére vehető igénybe, a csecsemők és kisgyermekek egész testre kiterjedő komplex habilitációs kezelése illetve a szopási problémás csecsemők és beszédproblémás kisgyermekek kezelése céljából.

Az idevezető út azonban rendkívül göröngyös volt, hiszen módszerét nagyon sokáig nem fogadta el a szakma, csak az eredményei láttán lelkes szülők tartottak ki mellette. Ők hittek a szemüknek és – az elmondása szerint a babákba szerelmes – Dévény Annának, aki nemcsak állította, hanem bizonyította is: az újszülöttek 95 százalékán tudnak segíteni: a szülési oxigénhiány miatt idegrendszeri károsodásban szenvedő csecsemőknél és különböző típusú mozgássérülési problémával küszködő gyerekeknél 80 százalékban teljes gyógyulást, 15 százaléknál javulást értek el. 

A Családháló majdnem napra pontosan öt évvel ezelőtt készített vele interjút. Ebben Dévény Anna világosan elmagyarázta módszerének lényegét, a kezdeti lépéseket, az első sikereket és az azt követő Canossa-járást, módszere vitatott fogadtatásának okait.

Egyszerűen el tudom mondani a lényeget. Ott kezdődik, hogy a mozgásrehabilitációban soha senki nem tisztázta, hogy mi a gyógyítás és mi a fejlesztés! Gyógyítás, ha a nem működőt működővé teszem, fejlesztés a már működőnek a további finomítása. Jelenleg itthon és a nagyvilágban is minden módszer fejlesztéssel akar működtetni, azt erőlteti, amire a gyerek, vagy a felnőtt nem képes, vagyis a lehetetlent várják el. De ha valami nem működik, akkor nincs mit fejleszteni. Ez az egész torz helyzet abból alakult ki, hogy olyan egyének hozták létre az íróasztal mellett kigondolva az eddigi módszereket, akiknek a mozgásfejlesztés nem a szakmájuk. Én ezzel senkit nem bántani, vagy támadni akarok, de ez az igazság. Ebből a lehetetlen helyzetből adódik a két malomban őrlés, vagyis az, hogy a szakmabeliek nem értik, miért nem lehet módszeremet a többivel vegyíteni. Hosszú és küzdelmes évek erőn felüli munkájának jutalmaképp alakult ki a speciális manuális technika (SMT), ami a képessé tevés eszköze. Alkalmazásával két dolgot csinálunk egyidejűleg: egyrészt normalizáljuk az izmok állapotát, másrészt az izmokban és inakban halmozottan lévő idegvégződéseket direkt ingereljük. Ez a közvetlen ingerlés a szülési sérülések gyógyításának a kulcsa, vagyis a képessé tevés eszköze.”

„Van egy gyógyító része, a speciális manuális technika (SMT), amely helyreállítja az izmok és inak normál állapotát és erre épül a speciális testképző gimnasztika (STG), amely a mozgás fejlesztését és finomítását biztosítja. Ez a rendszer csak a saját törvényszerűségei szerint működik, és teljesen eltér minden eddigi mozgásrehabilitációtól. A probléma a következő: a mozgásrehabilitációnak három „csomagból” kéne állnia. a kórképek ismeretéből, az egészséges mozgásfejlesztés ismeretéből és annak saját testen történő megtapasztalásából, végül ennek a sérülésre való transzponálásából, hiszen a normál mozgást akarom elérni. De ha nem tudom és nem tapasztalom meg, hogy hogyan működik a jó, akkor minek a mintájára transzponálok? A nagy gond az, hogy az orvosi egyetemen a gyógyító mozgás szakmai tartalmát nem tanítják, de miután kórképekről van szó, kezdetben a gyógytorna átcsúszott az orvosok kezébe. Ez nem az ő szakmájuk – nem is lehet tőlük elvárni – mégis, eddig minden mozgásrehabilitációs módszert az orvosok hoztak létre. Ebből adódnak a mozgásrehabilitáció tévútjai. Az én keresztem pedig az, hogy egy szakmát szembesítenem kell azzal, hogy tévúton járnak.”

„Munkámra felhívták Vitray Tamás figyelmét, aki bevett a „Siker” című műsorába és 1980-ban elnyertem a legtöbb közönségszavazattal járó díjat. Ami ezután következett, az valóságos Canossa-járás. A szakma kiközösített, teljesen egyedül, munkatársak és támogatók nélkül próbáltam segítséget nyújtani a tömegesen rámzúduló szülőknek és magatehetetlen testű kamaszoknak. Azóta is többfrontos harcot vívok, de ma már nem egyedül. Vannak kiváló kollégáim, akiket a tanítványaimnak mondhatok. Sajnos vannak olyanok is, akik ugyan posztgraudális képzésünkön elsajátították a manuális technikát, de az emberi elveimet nem követik. Redukálják a kezelési időket és üzleti vállalkozásnak tekintik a gyógyítást. Szóval probléma van elég, de az eredmények mindenért kárpótolnak.”

Vannak akik igen, vannak akik nem (orvosok, akik ajánlják – a szerk). Ez nem ilyen egyszerű, mert a nevemhez fűződő rendszer eltér mindentől, amiről eddig a mozgásrehabilitáció szólt. Nem azért, mert nekem ez az úri passzióm, hanem mert fél évszázad két mozgásos szakmában szerzett tapasztalatai ide vezettek. Én nem azzal a szándékkal indultam, hogy létrehozok egy új módszert, hanem azt kerestem, hogy hogy lehet valódi gyógyulást elérni. Mert számomra nem jelent gyógyítást a beteg sérülten való foglalkoztatása. A húsz évnyi neurológiai betegekkel való foglalkozás sikertelensége mély nyomokat hagyott bennem. Ma a módszeremmel talán sokmindenen tudnék segíteni, amin húsz évig nem tudtam. Életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy nem állok tehetetlenül a mozgássérülések különböző problémáival szemben, ugyanakkor életem nagy bánata, hogy a napnál világosabb tények ellenére még most is harcolni kell. Természetesen nem csodákat teszünk, hanem eddig ismeretlen lehetőségeket használunk ki.”

„Eredményeinket ma már állatkísérletekkel és kontrollcsoporttal is bizonyítani tudom, mégis harcolni kell a hivatalos elfogadtatásáért. Az eredményesség feltétele a minél korábban megkezdett kezelés. A baleseti utókezeléseknél, ahol nincs ideg, vagy idegrendszeri sérülés, az SMT-kezelés negyedére csökkenti a helyreállítási időt és minőségi mozgást eredményez. Sajnos egyik területen sincs a helyén még a módszer. Egész életem munkájának tapasztalatai alapján mondom ezeket – ötvenöt éve dolgozom – és csak azt állítom, amit ezerszer és ezerszer megtapasztaltam. Rettentő göröngyös és lábnyomok nélküli utat jártam végig, és szörnyű számomra, hogy mindennel szembe kell mennem. De nem mondhatok mást, csak amit igaznak látok. Igaznak pedig csak azt látom, amit a tények igazolnak. A küzdelmek mellett csodálatos ajándéka az életnek, ha az ember igazán tud segíteni.”  

Köszönjük Dévény Annának kisbabáink iránti szeretetét, kitartását szakmai munkájában és küzdelmeiben egyaránt, és bízunk benne, hogy tanítványai Hozzá méltó módon folytatják és népszerűsítik eredeti és egyedülálló módszerét!

Antal-Ferencz Ildikó

(Fotók: Dévény Anna Alapítvány/deveny.hu)

MÉG TÖBB HASONLÓ CIKKET OLVASNÁL? Látogass el hozzánk a családháló.hu-ra is!